Tollvonás / 2013.szeptember

GÖRGEY ETELKA

Kedves Nóra!
Köszönöm a megkeresést, jó érzés itt, ismerősök között beszélni magamról. Nagyon szeretem a Molyt – igaz, nagyot néztem, amikor észrevettem, hogy már lassan négy éve tag vagyok.
Mostanában néhány családi tragédia miatt viszonylag keveset olvasok (ha leülök, akkor a csúszásban lévő fordításaimmal foglalkozom), és sajnos írni sincs időm, de talán majd októbertől… (Nagyon szeretném.)

Amióta tudok olvasni, azóta folyamatosan olvasok, éppen ezért igazából nincs meghatározó könyvem, mert túl sok lenne belőlük. Egyébként is eléggé „populáris” ízlésem van, többnyire azt szeretem, amit más is. Imádtam az Egri csillagokat, utána Asimovot, utána Vavyan Fable-t, utána volt egy kis fordulat az életemben, és jött Ottlik, Zsoldos, Dosztojevszkij és Tolsztoj, újabb fordulat, és jött A Gyűrűk Ura és a Harry Potter – kb. ebben az időrendi sorrendben. És persze közben minden más, ráadásul „kiszerettem” Fable-ből és az oroszokból… Mindezek mellett folyamatosan ott van Rejtő és Agatha Christie, akik igazán jól ki tudnak kapcsolni bárhol és bármikor.
Mostanában sokkal kevesebb regényt olvasok, mint régebben, újabban végigrágtam magam gyereknevelésen, pedagógián, filozófián (igen! ki hitte volna?) és sok ismeretterjesztőn is. Könyvesboltban is először a TIT-polchoz megyek, imádok színes, tudományos könyveket lapozgatni, aztán jön a SF polca, az örök kedvenc, utána meg ahogy a kóválygás sikerül. Szégyenszemre bevallom, hogy a szépirodalom és a vers általában kimaradnak, arrafelé a férjem őgyeleg, utólag az ő könyveibe olvasok bele (és ha beleolvastam, néha végig is olvasom). Vásárolni utoljára On Sai Calderon c. könyvét vettem meg magamnak, és nem bántam meg, nagyon élveztem, valamint Bacigalupi két, e-könyv formátumban is megjelent könyvét. Mindhárom nagyon jó volt.

Mindezek mellett az igazi nagy kedvenc kortárs mégiscsak Rowling, a Harry Potter pedig olyannyira az én világom, amennyire egy másik könyv(sorozat) sem (lesz, valószínűleg), a magyar kortársaknál pedig mostanában úgy látom, hogy talán Bea (On Sai), legalábbis rajta kívül most nem tudnék mondani senkit. De hogy néhány pasast is említsek: mindenekelőtt Nick Hornby, aki zseniális, aztán GRR Martin, Joe Abercrombie – és Stephen Hawking. :-) Tőlük bármikor bármit, bár félek, hogy Martinnak előbb lesz vége, mint a sorozatának… Ami azonban szomorú, igazán kedvenc kortárs magyar férfiírót nem tudok említeni. Szeretem Varró Dani verseit, és Kondor Vilmos is majdnem kedvenc – de mindig van bennem valami hiányérzet, amikor befejezem egy-egy könyvét. Faludy, ha még ér kortársnak, mindenképpen kedvenc, de ő már nem fog írni többet, sajnos…

SZEIFERT NATÁLIA

Olvasás. Hol kényszer, hol kábszer. Ha röviden kéne összefoglalnom, ennyit írnék.
A kényszer kétféle lehet, vagy az, amikor valamit azért muszáj elolvasnom, hogy másvalamit olvassak (értsek), vagy az, amikor írást ígértem róla. Ez nem mindig rossz, de mégiscsak kötelező. Szerencsére végül is én választok, és ritkán sikerül nagyon kiszúrnom magammal.

A kábszer, az meg általános (a kényszerből is simán átalakulhat), mert szeretek könyvekbe bújni, néha határozottan azt érzem, hogy menekülök beléjük. Hogy honnan, arról fogalmam sincs, pedig az sok mindenhez kulcs lehetne. A többi kábszernél azért sokkal jobb a könyv, mert semmit sem vesz el belőlem, éppenhogy hozzámad.

Sajnos nagyon lassan olvasok, gyanakszom is egy ideje magamra, hogy esetleg valamilyen fokú diszlexiám van. Tovább lassít, hogy rendszertelen is vagyok, sokszor sok könyvet olvasok egyszerre, van, amit akár fél évig is. Előfordul, hogy félbehagyom, aztán újra nekifutok. Jó sokkal később.

Nem válogatok sem műfajban, sem eszközökben, akárcsak a jó bérgyilkosok. Ha valamit szeretek, arról szeretem elmondani, hogy jó. Ha valamiről muszáj írni, és nem olyan jó, igyekszem kesztyűs kézzel bánni vele, udvariasan, mert legtöbbször érzi az ember, hogy csak egy kicsit kellett volna még dolgozni rajta. Majdnem jót írni is állati nehéz ám néha. Ami pedig rossz, arról mélyen hallgatok. Mert nem érdemli meg a foglalkozást.

Sosem rágom végig magam egy könyvön, ha nem tetszik. Ha egyáltalán nem. Kell, hogy egy kicsit legalább tessen, valamitől ki kell tartani az utolsó oldalig. Az élet nagyon rövid ahhoz, hogy rossz könyvekkel kínozzam magam.

Mostanában egyre inkább hiányzik nekem a jó nagyregény. Olyasmi, ami jó is meg nagy is. Hogy így szépen kifejtsem.

Szeretem, ha elmesélnek nekem egy történetet, néha még akkor is, ha ponyva. Mert jó benne élni a könyvben. A legjobban azt szeretem, amikor egy régóta bontakozó történetben egyszer csak bejön egy mondat, ami pofán csap. Akkor sokáig (nem tudom, percekig vagy félóráig) tudok ülni a fölött az egyetlen mondat fölött. Közben azt is nagyon sajnálom, hogy nem én írtam.

Ugyanez a helyzet a versekkel is, mert olvasok néha kortárs verset is, és éppen így szoktam egy-egy pofáncsapós vers fölött is ücsörögni, hogy nézd, na, lám, végre egy jól eltalált valami. Az mindig felemelő, ha a szöveg szerzője valamit jól eltalál. Leginkább, ha az én szívem az.

BARÁTH KATALIN

Kedves Nóra,
ne haragudjon, de ebben a pillanatban akadt meg a szemem az üzenetén.
És persze, nagyon szívesen, ha még nem késtem le.
(Nyugodtan tegezzen ám, ha kedve tartja, azt hiszem, mollyal még sose magázódtam.)
Kati

Tegnap befejeztem a Holtodiglan címmel megjelent Gillian Flynn-regényt (talán kissé túlzok, de az ugyanezzel a címmel kiadott regényekből egy búbos kemencét lehetne építeni), eredetiben Gone Girl a címe. A derült égből váratlanságával kaszált el, mert bár hónapok óta nézegettem (mindenütt belefutottam az ömlengő kritikákba, a legnagyobb angol lapokban is), végül @Nima blogjából derült ki, hogy létezik magyar kiadás is, és hogy a könyv valóban nem rossz. És hát valóban nem rossz, mondanám is, hogy letehetetlen, ha lenne ennek a szónak 2013-ban még értelme.

Amit a Holtodiglan két nap erejéig félretolt, az Szilágyi Zsófia frissen megjelent Móricz-monográfiája (cikkcakkban olvasom, fejezetenként – van benne ponyvás fejezet is, nyilván azzal kezdtem!), kiváló könyv, és nem utolsósorban úgy tud esztétikai értékítéleteket közölni, hogy nem kell neki hozzá az irodalomtudomány olykor orrbavágásra ingerlő tolvajnyelve. Aztán hetek óta, apró falatokban fogyasztom újra Lengyel Péter Macskakövét (erről a blogom is tanúskodik: http://afeketezongora.blogspot.hu/). Ez az olvasónapló része a privát újraolvasás-projektemnek, amivel egyrészt az újdonságok (egyébként általam csak szakaszosan kultivált) habzsolását szeretném lassítani, másrészt a múltkor újraolvastam Ottlik Budáját, és kiderült, hogy még mindig őrületesen jó, amitől megnyugodtam, így aztán más régebben olvasott könyvekre is valamivel lendületesebben harapok rá.

Mindig van a környékemen pár történész-szakfolyóirat (régi-új), legtöbbször a Korallhttp://www.korall.org/, meg szakkönyv (most pl. A tiszaeszlári dráma Kövér Györgytől), meg még egy rakás efféle szak-izé, ezeket általában nem is jelzem a molyos listában, mert ezek tulajdonképpen a kötelező olvasmányaim. No meg azért se, mert bizonyos témák sűrűsödéséből játszi könnyedséggel ki lehetne ókumlálni a következő regényem témáját, amit én nyilván nem élveznék annyira.

És van egy kitartó alvás-elősegítő olvasmányom is, Czesław Miłosz Családias Európa című esszéisztikus visszaemlékezése. Ami egyébként remek, de olyan koncentrációt igényel a gondolatmenete, hogy borzasztó nehéz (pontosabban: nekem nehéz) hosszan olvasni, úgyhogy egy-egy fejezet után garantáltan rádőlök.

Kortárs, illetőleg kortárs magyar regényt mértékkel fogyasztok, különösen ami a szépirodalomnak nevezett műfajt illeti. A tapasztalat azt mutatja, hogy nehezen találjuk meg egymást ezekkel a regényekkel, és mindig óriási az esélye a mellényúlásnak. Úgyhogy általában megvárok valami személyes ajánlást egy megbízható, alaposan kiismert ízlésű ismerősömtől, és csak aztán környékezem meg az adott regényt vagy novelláskötetet. (Az esszé- vagy tanulmánygyűjtemények kapcsán kevésbé vagyok elővigyázatos.) Ami a verseket illeti, sokkal könnyebben döntök (főleg ha Krusovszky-, Szálinger- vagy Varga Mátyás-kötetről van szó), bár mostanában elúsztak a költőink a rímbe szedett politikai publicisztika irányába, amit én olvasóként nem tudok értékelni. (És nem az apolitikusságom vagy a pártatlanságom miatt.) Viszont (általában) magyar irodalmat és krimit rendszeresen olvasok (kell olvasnom), az előbbit azért, mert egyfolytában aggódom, hogy kopik a nyelvérzékem, az utóbbit meg azért, mert egészségesen alacsonyan tartja az önbizalmam, ha látom, mennyire csavarosak és zseniálisak mások.

Kedvencem (abban az értelemben, hogy megígérhetem, ha 200 éves leszek, akkor tetszeni fog), az nincsen. Ha olyan neveket kell sorolnom, akiknek a legújabb kötete nagy valószínűséggel érdekelni fog, azokból van pár, pl. a fent nevezett költők, aztán Térey János, Dennis Lehane, John le Carré, Kondor Vilmos. (És most nyilván kihagytam egy csomó mindenkit.) Az ő szövegeikben, történeteikben mindig találok valamit, ami hozzám szól, és/vagy csodálatot vált ki belőlem.

HALÁSZ MARGIT

Verdi és a citromtorta

Kedves molyok, háááát, az a helyzet, hogy az én éjjeliszekrényem olyan, mint egy nagy könyv- és újságdiszkont lerakata. Gondolom, most sokan magatokra ismertek. :) Szóval kb. hetente cserélődik az áru, vagy kéthetente, mikor hogy van időm olvasni. De a Biblia mindig ott van, sajnos gyakran rápakolom az irodalmakat, pedig jó lenne, ha mindig ez a könyv (The Book) lenne felül. Az a baj, hogy én többnyire vagy olyat olvasok, ami a majdani irodalmi munkámhoz kell, azaz anyaggyűjtés végett, vagy a tanári munkámhoz a kötelező és ajánlott könyveket böngészem újra. És mivel mifelénk egy nap sajnos csak huszonnégy óra, így a szépirodalom húzza nálam a legrövidebbet. De nem szaporítom a szót, idemásolom inkább, mi van most az éjjeliszekrényemen: Kortárs és Eső, ezekben az irodalmi folyóiratokban van a Vidróczki-kódex című regényemből egy-egy részlet. Ez a könyv a júniusi könyvhétre jelent meg a Kortárs Kiadó gondozásában. Ízelítő belőle itt:http://www.kortarskiado.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=375&Itemid=372 No, nem magamat olvasgatom esténként, ez elég unalmas lenne, hanem a többi szerzőt, akik az említett lapokban publikáltak valamilyen írást. Aztán, nini, itt van A hobbikertész üvegháza című könyv, egy kóbor Burda magazin, A vitéz szabólegény mesegyűjtemény, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című, hátborzongatóan szépséges eposza. Nem is bírom olvasni, csak oldalanként. Aztán egy Tar-kötet és Hrabaltól valami.

Gyermekkoromban ronggyá olvastuk a kihajthatós mesekönyveket. Ezekre a mai napig emlékszem, hogy például a Csipkerózsikának egyik lapján a szakács épp adni akar a kis kuktának egy taslit, de közben hál' istennek elalszik, és így megmenekül a kis pufók legényke. A kismalac és a farkasokat például nagyon szerettem, elragadott a kismalac ötletessége, kreativitása, eleganciája. Tulajdonképpen éveken át a kismalac volt a példaképem, talán most is azért szeretem annyira a malackákat. Olyan helyen töltöttem a gyermekkoromat, ahol nem volt könyvtár, a tejhordó kordén hozták és vitték a könyveket. Hetente, kéthetente, már nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy felnőttek és gyerekek már izgatottan vártuk Tejes Jancsit, aki egy nagy ládában a kordé hátulján hozta a kincseket, és azt mondta a tülekedőknek, hogy ne tolakodj már, hé, mert ideges lesz a kalauz bácsi! :)

Kedvenc íróim természetesen vannak. A magyar irodalomból Móricz Zsigmond és Mikszáth Kálmán. És most, mióta Kiskunfélegyházán megihletődtem a várostól, fellobbant bennem újra a Petőfi-láng. Csodálatos elme, csodálatos nyelvmester. És az Úti levelek! Mikor olvasom, úgy érzem, szárnyaim nőnek, és ott fent hasítván a levegőeget járom be a szépséges Magyarországot. Meg sem is állhattam, és én is megírtam a magam „Petőfi úti leveleit”: http://www.barkaonline.hu/tarca/2614-halasz-margit-tarcaja

Barátaim, szomszédaim és kedves ismerőseim ajánlatára szoktam könyvet választani, ha hobbiolvasásról van szó. Őszinte leszek, egyszer-kétszer már jól megjártam az „Ezt a könyvet illik elolvasni, jé, te még nem is olvastad, nahát!” ajánlással. Azt az ajánlást szeretem, amelyik így hangzik: Ezt a könyvet nem lehet letenni:http://moly.hu/konyvek/luis-sepulveda-az-oreg-aki-szerelmes-regenyeket-olvasott

Sokkal több kortárs prózát és verset szeretnék a közeljövőben olvasni, mostanában inkább csak felolvasóesteken van módomban örülni a kortárs irodalom sokszínűségének. Zenét sohasem szoktam hallgatni olvasás közben, zavarna. Viszont főzni Verdire szeretek, mert rájöttem, sokkal ízletesebb lesz az étel: http://www.youtube.com/watch?v=AssDQbaIP_I
Ettől a zeneszámtól pedig az olasz tésztáim lesznek nagyon finomak:http://www.youtube.com/watch?v=5a0juQ0aeGI Próbáljátok ki!

Bevallom töredelmesen, az írott és beszélt nyelvben rögtön megérzem, mi az, ami nekem most vagy egyszer majd kelleni fog az íráshoz. Ezekre a szavakra, szófordulatokra, szószerkezetekre rögtön ráharapok, mint egy éhes hal a csalira. Olykor, nagyon is gyakran lejegyzetelem oda, ahol éppen nyomot hagy a ceruza vagy a toll. Írtam már padlóra, falra, tenyérbe, hentesnél kapott blokkra, metrójegyre, krumplira, falevélre. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék önfeledten hullámlovagolni az irodalom viharos tengerében.
www.halaszmargit.hu, www.facebook.com/halaszmargit

NYÁRY KRISZTIÁN

Kedves Nóra, küldöm válaszaimat a feltett kérdésekre.
Üdvözlettel,
Nyáry Krisztián

Dühödt, megfékezhetetlen könyvvásárló vagyok, annak ellenére, hogy a szabad polcoknak már rég híján vagyunk. Mint a haspók, aki beszabadult az ételbemutatóra, szatyornyi könyvet is képes vagyok hazahozni, pedig éppen csak benéztem egy antikváriumba vagy könyvesboltba. Ráadásul túl vagyok egy intenzív kúrán: augusztus elején adtam le ősszel megjelenő könyvem kéziratát, már csak az előszóval vagyok adós a kiadónak. Az utolsó másfél-két hónapban egyfolytában irodalomtörténeti szakkönyveket és kéziratokat olvastam otthon vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum remek könyvtárában. Ha jól számolom, kb. 70 könyvvel volt dolgom, utoljára egyetemista koromban fogyasztottam betűt ilyen intenzíven. Van némi edzőterem-szerű a dologban, figyelni az órát és biztatni magunkat: na, még két tanulmány és jöhet egy jutalom. A jutalom az adott szerző személyes hagyatékát rejtő dosszié szokott lenni. Tersánszky Józsi Jenő telerajzolt jegyzetfüzete, Heltai Jenő katonaigazolványa, Szomory Dezső svéd menlevele Wallenberg aláírásával, vagy Ottlik Géza akkurátusan teleírt, naplószerű levelezőlapjai. Nehéz megállni, hogy ne merüljek el teljesen egy-egy ilyen titokkal teli dossziéban, sokszor nem is sikerül. A legnehezebb, amikor olyan életrajzi adatra bukkanok, amely még évtizedekig titok lesz a család vagy a hagyaték gondozójának akaratából. Amikor aláírtam a titoktartási nyilatkozatot, úgy éreztem magam, mint egy gyóntatópap, akinek épp most vallották be, hogy ki ölte meg Kennedyt. Szóval, nagy élvezet volt ez a könyvtárazós időszak, de alig vártam, hogy a rám váró egyhetes tengerparti nyaralásra már csak a legkönnyebb olvasmányokat vihessem magammal. Kedvenc norvég krimi íróm, Jo Nesbø Kísértet című könyvét vittem magammal, amelyben a szerző leszámol nyomozó hősével, az alkoholista Harry Hole exzsaruval is. Kíváncsi vagyok, mihez kezd a nyomozó figurája nélkül Nesbø, aki egyébként dühítően olyan, mintha egy férfimagazin szerkesztőségében találták volna ki: előbb ünnepelt focista, majd rocksztár, később pénzügyi szuperelemző, végül krimiben és gyerekirodalomban is egyaránt sikeres író. (Remélem, egyszer kiderül róla, hogy rágja a körmét vagy legalább parókát visel.) Ezután C. J. Sansom történelmi krimisorozatának eddig utolsó darabja, A bosszú nyilai következett. Szeretem a műfajt, és különösen a történelmi háttérből felkészült, alapos skót szerzőt, aki mindent tud a Tudor-kor mindennapjaiból. Ebből még hátramaradt néhány fejezet a nyaralásból, aztán egy időre leállok a krimikkel. Várnak rám a könyvhéten beszerzett, de időtorlódás miatt olvasatlanul hagyott könyvek. Háy János Mélygarázs című regénye következne, különösen mert már belekezdtem, de a feleségem Balatonon felejtette, így erre még várnom kell. (Arra is, hogy visszakapjuk és arra is, hogy befejezze.) A Háy-novellák és a Háy-versek egyaránt családi kedvenceink, így hát a regényre is nagyon kíváncsi vagyok. A sorban gróf Bánffy Miklós emlékiratai következnek, néhány részletet már olvastam belőle, de szeretnék időt szánni az író-grafikus-diplomata-politikus teljes memoárhagyatékára. Vádlón néz rám a polcról Dés Mihály Pesti barokk című regénye is, tavasz óta készülök rá, hogy végigolvassam, talán most. Sajnos túl vastag ahhoz, hogy „villamosos könyv” váljon belőle, azaz beálljon azoknak a köteteknek a sorába, amelyet a BKV-nak köszönhetően olvasok el. A Hűvösvölgy-Moszkva tér viszonylat 20 perc, plusz némi 6-os villamos, így naponta általában egy órám van a táskámba könnyebben belesimuló könyvekre. Most, hogy ezt írom, gyorsan el is teszem az antikváriumban beszerzett Heltai Jenő-kötetet…