Lépések

Falcsik Mari versei lesznek itt:

http://falcsikmari.blog.com/

Keresetlenül

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás, nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel
  a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled - te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

Tűz

I.
lángom próbáltam szórtam aranyam
magam se tudtam mivé lehetek
fénnyé-e tűzzé vagy hideg üveg 
csak amivé a lángon formázom magam

VAJON MI DOLGUK

egy ember feje a moha alatt
elfeküdt négylábú domborul mellette
egy nagy gyík vagy mi mászik ki a gödörből
már örökre így
ahogy a robbanás utolérte
azon az erdőmélyi órán
vajon mi volt a dolguk együtt

1.

EZT ELVISZEM

engem itt ez a jól berendezett
dús és arányos óra érdekelt
az amikor az este obligát
kellékeiből szépen összeállt:
előbb szűnik az ember csapta nesz
aztán a madárhang is ritka lesz
s míg az ég benne megnézi magát
a víz felszíne kék üvegre vált
elsimul rajta mint a könnyű lakk
felhőkről visszahullt nyugati nap
fátyol, bodor füst − ami szerte volt
a szél mindent egy helyre összehord
s mikor e kelme összes rétegét
egymásra hajtja – megjön a sötét
és föltámadnak más újabb zajok
lármáznak harsány éji állatok
a híg sötétben szellő szöszmötöl
párás légáram simogat – gyötör
a szabadság nedves üde szaga
lehetne ez: utolsó éjszaka
kiült a vízre táncos lámpasor
mint csillagképek a felhők alól
s a főműsor mint egy hónapja volt
a nagy vajákos jön a telihold
ma még teljében: fénye szétszalad
a kerti fűben nyír és nyár alatt
ma még teljében holnap fogyni kezd
én meg pakolni kezdek – így megy ez:
újabb halál egy újabb kezdetig
nyír és nyár állnak lombjuk rezgetik

3.

A TITOK

már úgy vagyok mint erdőben eltévedt kisgyerek:
ha félek, ösvényhez tapadva úgy megyek
cikkcakkban ahogy a siker ritka morzsái hulltak
vagy vakon nekivágok a test szimatolta útnak
tudván hogy el fogok tévedni újra
de azt is hogy az embert a kudarc csak még arrébb-előrébb rúgja
bár igaz cserébe talán aránytalanul gyorsan vénül –
tény hogy e két nyomon csak végigvergődök végül
s a titok amitől úgy felindultam még a kezdetén
hirtelen értelmetlen kipattan akkor: ez voltam én